Xoxo
-Hagyj békén Abdul!-próbáltam menekülni előle, de tudtam, hogy nem fog menni. A fiú hirtelen megrántotta a kezem, mire könnyedén az ágyára estem. Csábosan nézett rám, amitől a hányinger kerülgetett. Nem volt csúnya fiú, de így, hogy tudtam milyen jobbnak tartottam, ha nem nagyon megyek a közelébe. Úgy mosolygott, vagy inkább vicsorgott rám, mint egy őrült tudós, aki nem nyugszik addig, amíg fel nem talál valami újat. Erős testével körbeölelt, majd nagy kezeivel tapogatni kezdett. Meg sem próbáltam sikítozva segítséget kérni. Itt hiába sikítanak az emberek, senki sem figyel. Senki sem segít. Épp mikor próbáltam gátolni, hogy Abdul lehámozza rólam a ruhát, az ajtó nagy erővel ki
-Mit csináltok itt?- kérdezte Sarah nővér ridegen.-Abdul engedd el a lányt és pakolj össze, Sophie te meg gyere segíts nekünk!-adta ki a a parancsokat. Gyorsan felpattantam, és a nő után siettem. Abdul idegesen csapta be utánunk az ajtót. Mindig is utálta, ha a dolgok nem úgy történtek, ahogy ő akarta. A nővér megállt, majd egy közepes méretű dobozt nyomott a kezembe. Nem volt nagy súlya.
-Szeretném ha ezt levinnéd a pincébe. Nekem fontos elintézni valóm van. - mondta és a kezembe lévő dobozra rakta a kulcsot, ami az előbb említett helységet nyitotta. Amióta itt vagyok még nem jártam a pincébe. Lassan battyogtam végig a kanyargós folyóson, míg el nem értem az ajtót, ami mögött a hosszú lépcső lapult. Próbáltam úgy kinyitni az ajtót, hogy ne törjön össze a doboz tartalma. Nagy nehezen sikerült a mutatvány. Az ajtó nyikorogva jelezte, hogy rég volt olajozva. Benyitottam. Egy hosszú lépcső tárult elém, ami a sötétbe vezetett. Beléptem, és idegesen keresgéltem a lámpakapcsolót, ami nem akart elbújni. Az ajtó nagy hanggal csapódott be mögöttem, amire hirtelen összerezzentem.
-Remek!- motyogtam magamba. Az a kevés fény is eltűnt, amit a nyitott ajtó adott. A sötétbe kutattam tovább a kapcsolót, ami még mindig nem lett meg. Lassú, de biztos léptekkel mentem lefelé a sötétségbe. Az öreg lépcső ugyanúgy nyikorgott, ahogyan az ajtó. Ahogy leértem, a lépcső mellett észrevettem az apró villanykapcsolót. Nagyot sóhajtva kapcsoltam fel. Fényesség töltötte be az öreg pincét. Omladozó falak vettek körül. Volt bent pár régi asztal, amin sok-sok doboz pihent. A sarokban észrevettem egy rózsaszín ruhás babát. Letettem a dobozt a többihez, majd a kislányhoz sétáltam. Hófehér bőre volt, és fekete haja. Szemi csukva voltak. Élethű volt. Az égő pislákolni kezdett. Felnéztem és vártam, hogy kiég vagy megmarad a fény. A lámpa csak tovább pislákolt. Ránéztem a babára. A szeme hirtelen kinyílt és a lámpa kiéget. Fel se fogtam, hogy mi történt, amikor a lámpa újra égni kezdett. A babára néztem, de az már nem volt ott. A lámpa még néha-néha pislákolt, de nem égett ki. Körbenéztem, de sehol se találtam a rózsaszín ruhást. Amilyen gyorsan csak tudtam felrohantam a régi, nyikorgó lépcsőn. Az ajtót rángattam, de nem akart együttműködni velem. A lámpa újra kiégett, a fény kimúlt. Az ajtót egyre jobban rángattam, de nem akart kinyílni.
-Sophie, bent vagy még?- kiáltott be Sarah nővér a másik oldalról. Az ajtót lassan kinyitotta. -Azt hittem már sosem jössz ki. Jól vagy?- kérdezte mikor végigmért. Nem tudtam válaszolni, mert én sem tudtam a választ. Úgy döntöttem elmesélem. Elmeséltem mindent, amit ott láttam.
Sarah nem lepődött meg.
-Tudtam, hogy egyszer eljön az ideje.- sóhajtozott.-Élt itt régen egy kislány, Abby. Az ő babája volt. Abby meghalt, de a lelke..- úgy mondta, mintha még ő sem hinné el, amit mondd. Vett egy nagy levegőt és folytatta. -A lelke még itt van velünk. A babában lakik. Mindig másokat, akar megszállni, hogy ne csak a baba legyen neki. Úristen, mit is gondoltam, mikor leküldtelek oda. Szerintem most jobb lesz, ha visszamész a szobádba. Köszönöm a segítséget szólj, ha kell valami.
Gyorsan elviharzott. Ha nem láttam volna, amit láttam, biztos nem hittem volna neki. A történtek még mindig sokkoltak. A szemem előtt lepörgött a jelenet újra és újra. Nehéz léptekkel sétáltam át a hosszú folyóson, egészen a szobámig. Leültem az ágyra és elgondolkodtam. Szemeim üvegesen néztek vissza rám, a szemben lévő tükörből. Vajon mások is tudják ezt? Miért nem viszik el a babát? Egyáltalán, nem értek semmit. Azt hittem az ilyen dolgok csak a legrosszabb rémálmokban történnek. Bárhová nézek a babát látom. Félek. Félek mi lesz. Sarah nővér, azt mondta mindig mást akar megszállni.. Veszélyben érzem magam.
-Remek!- motyogtam magamba. Az a kevés fény is eltűnt, amit a nyitott ajtó adott. A sötétbe kutattam tovább a kapcsolót, ami még mindig nem lett meg. Lassú, de biztos léptekkel mentem lefelé a sötétségbe. Az öreg lépcső ugyanúgy nyikorgott, ahogyan az ajtó. Ahogy leértem, a lépcső mellett észrevettem az apró villanykapcsolót. Nagyot sóhajtva kapcsoltam fel. Fényesség töltötte be az öreg pincét. Omladozó falak vettek körül. Volt bent pár régi asztal, amin sok-sok doboz pihent. A sarokban észrevettem egy rózsaszín ruhás babát. Letettem a dobozt a többihez, majd a kislányhoz sétáltam. Hófehér bőre volt, és fekete haja. Szemi csukva voltak. Élethű volt. Az égő pislákolni kezdett. Felnéztem és vártam, hogy kiég vagy megmarad a fény. A lámpa csak tovább pislákolt. Ránéztem a babára. A szeme hirtelen kinyílt és a lámpa kiéget. Fel se fogtam, hogy mi történt, amikor a lámpa újra égni kezdett. A babára néztem, de az már nem volt ott. A lámpa még néha-néha pislákolt, de nem égett ki. Körbenéztem, de sehol se találtam a rózsaszín ruhást. Amilyen gyorsan csak tudtam felrohantam a régi, nyikorgó lépcsőn. Az ajtót rángattam, de nem akart együttműködni velem. A lámpa újra kiégett, a fény kimúlt. Az ajtót egyre jobban rángattam, de nem akart kinyílni.
-Sophie, bent vagy még?- kiáltott be Sarah nővér a másik oldalról. Az ajtót lassan kinyitotta. -Azt hittem már sosem jössz ki. Jól vagy?- kérdezte mikor végigmért. Nem tudtam válaszolni, mert én sem tudtam a választ. Úgy döntöttem elmesélem. Elmeséltem mindent, amit ott láttam.
Sarah nem lepődött meg.
-Tudtam, hogy egyszer eljön az ideje.- sóhajtozott.-Élt itt régen egy kislány, Abby. Az ő babája volt. Abby meghalt, de a lelke..- úgy mondta, mintha még ő sem hinné el, amit mondd. Vett egy nagy levegőt és folytatta. -A lelke még itt van velünk. A babában lakik. Mindig másokat, akar megszállni, hogy ne csak a baba legyen neki. Úristen, mit is gondoltam, mikor leküldtelek oda. Szerintem most jobb lesz, ha visszamész a szobádba. Köszönöm a segítséget szólj, ha kell valami.
Gyorsan elviharzott. Ha nem láttam volna, amit láttam, biztos nem hittem volna neki. A történtek még mindig sokkoltak. A szemem előtt lepörgött a jelenet újra és újra. Nehéz léptekkel sétáltam át a hosszú folyóson, egészen a szobámig. Leültem az ágyra és elgondolkodtam. Szemeim üvegesen néztek vissza rám, a szemben lévő tükörből. Vajon mások is tudják ezt? Miért nem viszik el a babát? Egyáltalán, nem értek semmit. Azt hittem az ilyen dolgok csak a legrosszabb rémálmokban történnek. Bárhová nézek a babát látom. Félek. Félek mi lesz. Sarah nővér, azt mondta mindig mást akar megszállni.. Veszélyben érzem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése