~Five Chapter

Meghoztam az ötödik részt , jó olvasást és kellemes böngészést.

xoxo.

-Itt van nővér? - kérdeztem remegő hangon és választ sem várva elindultam a lépcsőn.Hallottam Abdul ideges hangját , ahogy az asszonyhoz szól.

-Nem kell ezt tennie Sarah , nyugodjon meg kérem , minden rendbe fog jönni.

-Semmi nem jön rendbe - szipogva válaszolta a nővér - Ez már nem én vagyok , nem tudom iránytani a testemet könyörgök neked menj innen. 

-Abdul mi folyik itt? - a hangom elcsuklott amint megláttam a nővér kezében a kést és a testén a vágásokat. A falak tele voltak vérrel festve. Abdul arca az fájdalomtól eltorzult , míg Sarah nővér arca kipirosodott a sok sírástól és térdre rogyott. Körbenéztem szememmel a babát kerestem  , de sehol sem találtam. 

-Mi történt? - annyira halkan tettem fel a kérdést , hogy még én is alig hallottam.

-Kedvesem idővel megtudsz , majd mindent - szólalt meg a nővér , de a hangja már nem ugyanaz volt. Egy sokkal vékonyabb.
-Emlékszel rám Abdul? Emlékszel mit tettél velem? Hogyan öltél meg? - az nem lehet , hogy Kalilla beszél.
-Takarodj a nővér testéből - válaszul csak ennyit mondott a fiú.
-Én pontosan emlékszem minden egyes mozdulatodra , szavadra. Ahogy azt mondtad
Távozz sátán. Emlékszem a szobámban ültem és pont , neked írtam verset. A szeretetről. Emlékszel rá? Soha senkid nem volt rajtam kívül. Te hármat kopogtál. Rendszerint így jeleztünk egymásnak. Azt hittem az lesz élezem legszebb napja. De végül a legrosszabb lett.
-Gyere be  - kiabáltam ki neked. Nem sejtettem , hogy mit akarsz , majd tenni. Megkérdezted fürödhetnél-e nálam. Erre azt feleltem , hogy igen miért ne?
A nővér arcáról lefolyt egy könnycsepp. De ez nem a nővéré hanem Kalilláé volt. Szegény kislány. Valamiért megsajnáltam , talán mégsem olyan gonosz , mint mondják. Azt hittem vége a történetnek , de folytatja és én figyelmesen hallgatom tovább.
Te megköszönted és elindultál a fürdőm felé , míg én írtam tovább a verset. Tudtam nagyon jól , hogy mamma sose szeretett téged és ez fájt neked. Ez volt a gyenge pontod. Ha bántani akartalak mindig őt hoztam fel. A nevemen szólítottál , azt mondtad segítsek , mert valami baj van a vízzel. És én nem tudtam mi vár , majd rám. Nem tudtam te mikre vagy képes. De mire beértem a kád teli volt vízzel.
-Mi a baj Abdul? Hiszen teli van a kád - kérdeztem érthetetlen arckifejezéssel.
-Nincs semmi baj Kali , de most búcsúznunk kell - és a kezemet hátra csavarva a víz felé vezettél.
-Elég , hagyd abba - ordította Abdul. Könnyei patakokban folytak.
-Ennyire rossz hallgatni? Képzeld milyen volt átélni - erőltetett nevetést hallatott Kalilla és aztán , megint elkezdte a történetet.
A fejemet a vízbe nyomtad. Amikor a tüdőm már megtelt kellőképpen vízzel , hajamnál fogba húztál ki a víz alól. Na milyen érzés szenvedni? Kérdezted és szemedbe a féltékenység tűze látszódott. Aztán megint a víz alá kerültem. Hallottam , ahogy azt mondod mindig is gyűlőltél. És én sírtam.
-Miért sírsz drága Kalilla? Talán rossz érzés , hogy nem jutsz levegőhőz? Megpróbáljuk még egyszer? - fejemet megint a víz alá nyomtad , de többet már nem tudtam levegőt venni. Meghaltam. Megfulladtam és te tudtad mit teszel. Tisztába voltál a dolgok súlyával. De téged a féltékenység vezérelt. És mindeközben észre sem vetted mit csinált velem pappa. Megerőszakolt engem.
-Annyira sajnálom Kali , én nem tudtam semmit - Abdul sírt. Életembe először látom sírni. Némán figyeltem Kalilla reakcióját. Úgy érzem most zavarok , hiszen ez egy meghitt családi pillanat lenne. Nem is emlékszem nekem mikor volt családom. Talán soha. Egy kiáltásra kaptam föl a fejemet. Sarah nővér volt az. A testébe beleszúródott a kés. Pontosan a hasába. Vörös vér csöpögött a szájából. Kínok , kínját élheti most át. És én nem teszek semmit. Kalilla tényleg gonosz , de még ő sem érdemelte volna , meg azt amit Abdul tett vele.
-És most nem csak , mi fogunk szenvedni bátyám. A lánynak meg kell halnia - mutat rám véres ujjával. Rettegés fog el , majd a bátorságom inamba száll. Meg fog ölni. Hát itt a vég? A kést felém hajította , de elvétette a dobást , így a szívem helyett a kezembe állt a kés. Éreztem , ahogy a meleg vér végigfolyik a karomon. A saját vérem.
-Kalilla kérlek ne tedd - könyörögtem a lánynak a saját életemért. Emlékszem kiskoromba anya mindig azt mondta , mindenkinek van egy őrangyala. Talán nekem is van. Halk imát mondtam el hátha az , majd segít a helyzetemen. Hallottam , ahogy a padló recseg-ropog a nővér súlya allatt. Közeledik a kislány. Aggódó pillantással néztem Abdul felé , mire ő a szájával azt formálta fuss. Futottam volna , de a lábam nem engedte. Éreztem Sarah nővér lélegzetét a sajátommal összekeveredve. Életemben csak egyszer féltem így. Azon az estén. Felsikoltottam a fájdalomtól , mert a kést végighúzta a hátamon. Abdul rávetette magát így a kés nem hatolt beljebb. A nővér teste egyből összerogyott és a földön folytatták a harcot. Ám ekkor a lány Abdul combjába nyomta a kést , majd elvágta a torkát. Felsikítottam és egy könnycsepp szaladt végig az arcomon. Kalilla elkezdett kántálni és a nővér szeme fent akadt , izmai vonaglottak. Szájából vér folyt és teste remegett. Itt az idő. Kivettem a kést a kezéből és egyenesen a szívébe nyomtam. Légzése lelassult és szaggatott volt. Nem tudtam elhinni , hogy ezt én tettem. Sosem öltem még embert. A nővér visszanyerte a teste felett az irányítást. És megsimogatta a fejemet.
-Sajnálom nővér - szipogtam neki - én nem ezt akartam.
-Semmi baj gyermekem , legalább Kalilla is eltávozott tőlünk. Nagyon bátor voltál - eleresztett még egy utolsó mosolyt , majd szemét lehunyva távozott az élők sorából. A testre hajtottam fejemet és sírtam. Úgy sírtam , mint kiskoromban. És Abdul is meghalt. Mindenkit elveszítettem. Halk imába kezdtem. Egy fiú jelent meg előttem. A könnyektől homályosan láttam , de a fiú Abdulhoz ment. Kezét a torkára tette , majd fény kíséretével rendbe hozta a vágást. Gyönyörű volt. Már ha lehet ilyet mondani egy férfira. Szárnyakat láttam. Igazi , rendes szárnyakat amelyek a lapockájából jöttek ki. Ez nem lehet. Biztosan csak a képzeletem játszik velem. Végül a fény alább hagyott és elsötétült minden.


                                                                    ***

Az eset óta Abdul és én kerüljük egymást. Ő azért kerül engem , mert én kerülöm őt , én pedig azért kerülöm , mert ő kerül engem. Nem egyszerű ez a dolog közöttünk. De sosem volt az. Mindenkinek az mondták a nővér leesett a lépcsőről és rosszul esett. Már megint a sok hazugság. Nem akarok soha többet senkinek hazudni. Egy új ismeretlen lányt pillantok ,meg. Vörös , göndör haja a vállára omlik és úgy lobog , ahogy a lány sétál. Ruhája slampos , biztos vagyok benne , hogy utcagyerek. Rám néz. Sötét zöld szemei hívogatóak , de mégis hidegek. Tökéletes homokóra alakja magára vonja mindenkinek a tekintetét ő mégis mélyen a szemembe néz. Mosolyog és integet ,mintha barátok lennénk. Felém jön.
-Szia Corinne vagyok - mosolyog. Az ebédlőben mindenki minket néz. A láthatatlan kis csajhoz odamegy a diliház bombázója. Érdekes.
-Sophie  - nyújtok kezet. Valamiért nem megy a mosolygás bármennyire szeretném. Továbbra is érzem a többi ember tekintetét. Most mindenki rólunk fog beszélni.
-Nagyon örülök Sophie , mellesleg a hajad csodálatos mindig is fekete egyenes akartam lenni - szóval barátkozni akar. Remek , most már tuti rólunk fog szólni az összes pletyka.
-Igazán köszönöm,de ha nem látnád még nem fejeztem be az ebédet.
-Értem akkor nem is zavarlak , majd később találkozunk. - csak bírjam kivárni morgok magamban - Ja és Sophie az angyalok legyenek veled. 
-Mi van? - az angyal szóra nagyon kiborultam. Amióta láttam azt a fiút nem jár más az eszemben. Nem tehetek róla. Corinne nem válaszolt csak mosolyogva tovább ment. És most mindenki engem néz. 
Remek.

                                                                            ***

Az ágyamba feküdve gondolkodtam , vajon a fiú is látott engem? Annyi kérdés hangzott el a fejemben amire nem tudtam a választ. És megint a kíváncsiság vezérel. Halk imát mondtam el hátha megint láthatom az 'angyalt' , de ezúttal nem jött. Talán csak akkor jön ha baj van. Ha talán csinálnék magammal valamit itt teremne. Csak öt percre szeretném látni. Emlékszem édesanyám utolsó szavaira "lányom az őrangyalaid mindig vigyázni fognak rád". Drága anyukám nagyon hiányzol. Megint sírok. Gyenge vagyok. 


                                                                    Abdul szemszöge


Talán meg kéne nézzem Sophiet. Az elmúlt pár napban nagyon össze van zuhanva és az új lánnyal sem volt valami kedves. Pedig mennyire szép az a lány. Maga a megtestesült tökéletesség. Halk kopogást hallottam , de nem szóltam semmit. Újabb kopogás. Valaki nagyon be akar jönni.
-Corinne vagyok - szólalt meg a mély magabiztos hang az ajtó túlsó oldalán. 
-Bemehetek? - tette föl a kérdést amire még én magam sem tudtam a választ - tudom , hogy bent vagy Abdul.
-Rendben , gyere - adtam be végül a derekam. 
-Hát szia csak gondoltam benézek - az egyik kezével integettet a másikban , pedig kukorica volt. Ez a lány most komolyan hozzám jött? Fantáziám beindult , piszkosabbnál piszkosabb ötletek jártak a fejemben.
-Gyere , ülj le.
-Köszönöm - mormolta. Rózsaszín ajkai csábítóak voltak , volt valami ebbe a lányba ami nagyon tetszett. Kellett nekem ez a lány. Leült , a matrac besüppedt , pedig pehelykönnyű volt. Keze a kezemre vándorolt és én meg akartam csókolni. De ő gyorsabb volt nálam.
Megcsókolt.
Mohón faltam ajkait és a hajába túrtam. Erős erekcióm támadt és legszívesebben már most a magamévá tettem volna. Kezeim csípőjéről egyenesen a hátáig vándoroltak , majd ott időztek egy kicsit. Aztán felfedezőútra indultak. Ő a lapockáimat markolászta és halk nyögdécselést adott ki magából. Ettől még jobban beindultam , és az ölembe ültettem. Úgy helyeztem el , hogy erekcióm ne találjon gazdára , de azért érintse a lány meleg testét. Pólója alatt melleit markolásztam , és játszottam a halvány rózsaszín bimbóival.
-Ó Abdul adj meg nekem mindent - teljesen felizgult. Ő is akar engem. Levette rólam a gatyát és az alsónadrágomba benyúl , a farkammal kezdett el játszani. Olyan erős volt az erekcióm , hogy  szinte már fájt. Meg akarok neki adni mindent.
De nem ma.
-Nem lehet - suttogom - menj el kérlek.
-Többet már nem lesz erre alkalmad , jól fontold meg mit kérsz tőlem - határozott volt a hangja és az arca is. De hát nem is ismerem. 
-Azt mondtam menj el - morogtam rá. Szó nélkül felvette pólóját és már itt sem volt. Eltűnt. De ami még rosszabb volt , hogy egyedül csak Sophie járt a fejemben. A drága kis Sophie , az ártatlanság hercegnője. Mennyi mindent tudnék neki adni ha hagyná.