Csak néztem az esőcseppeket , ahogy versenyt futottak az ablakomon. Gyönyörű , szabad kis cseppek. Senki nem szabályozza azt mikor és ,hogyan támadják meg a földet. Én is ilyen akartam lenni , szabad és gyönyörű. Semmi nem állíthatja meg őket és soha , senki sem fogja megakadályozni az ő akaratukat. Tulajdonképpen úgy beszélek róluk mintha emberek lennének , pedig nekik nincsenek érzéseik .Nincsenek álmaik vagy vágyaik .Régebben nekem is volt egy álmom. Családot akartam , egy meseszép házzal a tóparton , kiskutyával játszó gyerekeket és egy védelmező férjet. Úgy gondoltam ez nem nagy kérés , ám egy nap minden megváltozott. Az álmom immár az lett , hogy megszabaduljak a visszatérő rémalmaimtól és kínoktól. Az elmegyógyintézetben a túlélés létfontóságú , napról napra több ember veszti el az életét. Nem tettem semmit és mégis ide kerültem , nem számít mit mondok hiszen itt a pénz beszél. Attól függ mit tesznek veled , hogy a beküldőd mennyi pénz tömött , az ápolók zsebébe. Szörnyű. Emlékszem egy fiúra aki bekerült. Három napig tartották itt , aztán eltűnt. Mindenkinek azt mondták ki akart szökni és nekik cselekedni kellett. Persze ezt senki nem hitte el , sokak szerint öngyilkos lett , mások azt gondolták bezárták a titkos rettegett pincébe. Igazából én ennek a srácnak sem tulajdonítottam különösebb figyelmet. Egyedül voltam , magányosan akár a kiközösített farkasok az erdőben. Az érzéseim elmúltak , a fájdalmat már csak hírből ismertem. De a könnyeim megmaradtak. Úgy éreztem magam mint a nehézkesen feltörekvő kis diák , csak itt nem iskola volt , hanem egy kórház. Azt hitették el az emberekkel , hogy itt majd új életet kezdhetnek. Hazugság. Minden szavuk hazugság. Lassan három éve csücsülök itt bent és mindent kiismertem már. Tudom mikor mit gondolnak és , hogy éppen kit néztek ki maguknak. Érdekes emberek vannak itt bent. Egyszer találkoztam egy lánnyal megkérdeztem miért van itt bent , a válasz helyett levette a pólóját. Több millió vágás és seb volt a testén , látta az értetlen arckifejezésemet , majd megmutatta a csuklóját és a bokáját. A látvány borzasztó volt a forradások arról árulkodtak , hogy véget akart vetni az életének. Végül megszólalt
-Nem én tettem ezt. Hangja ártatlan és remegő volt. Azt mondta a bátyja tette ezt vele megerőszakolta és megverte , végül megkínozta. Könnyek között mesélte el nekem , pedig nem lett volna szabad. Ahogy a fülükbe jutott az ápolóknak , hogy megtudtam mindent , a lányt elcibálták és soha többé nem állhatott szóba senkivel. Kemény szabályok élnek itt amiket ha nem tartasz be komoly következményei lehetnek.
-Sophie kedvesem segítenél nekem? - Szólított meg Ann nővér.
-Persze miben nővér?
-A hetes számú szobába kellene bevinni ezeket a törülközőket - Mosolygott rám csábosan , bár tudtam , hogy ez inkább kijelentés volt , mint segítség kérés.
-Rendelkezésére állok - Kacsintottam rá kajlán.
-Vajon mi lenne nélküled velem , egyszer még meghálálok neked mindent , meglásd eljön majd a te napod is - És ezzel a lendülettel átadta a törülközőket nekem. Ahogy gyalogoltam a hetes szobához , egy lány felsikkantott. Nagyot ugrottam , emlékszem mikor én kaptam meg az első nyugtatómat. Soha senkinek nem kívánom , hogy átélje milyen mikor hárman fognak le , majd beléd fecskendezik a nem kívánt anyagot. Megérkeztem a hetes szobához , gondoltam először bekopogok nem nyitok csak úgy rá senkire. Amint meghallottam ki lakik abban a szobában , szívem szerint sarkon fordultam volna és meg sem álltam volna a kijáratig. De ugyebár ezt nem tehettem meg. Szóval nyugalmat erőltettem magamra és beléptem. Talán a fiú is meg volt lepődve , hogy meglátott. De egyből mosoly villant az arcára.
-Én csak ezeket hoztam - Mutattam a törölközős kupacra , amit az asztalára tettem. Amint megfordultam , hogy elhagyjam a szobát megfogta a fenekemet. Ismerős érzés volt mégis rideg.
-Azt hittem ezt már befejezted - Morogtam rá.
-Ó nem kicsi lány , még el sem kezdtem - Mosolygott csábosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése